Nietzschenél olvastam az emberfeletti emberről. Ismerve a XX. század történelmét, könnyű azt képzelni, hogy ennek bármi köze is lenne az übermensch-hez vagy a náci ideológiához. Ahogy azt Nietzsche megírja, semmi köze sincs hozzá. Annál több köze van ahhoz a kérdéshez, hogy vajon mitől ember az ember. Erről kívánok most írni.
Első nekifutásra mondhatjuk, hogy a genetikánkon múlik az egész. Ezt nem tagadnám, nem is értek igazán a genetikához. A kérdés nem erről szól. Úgyhogy pontosítsuk kicsit. Létezik-e olyan viselkedés, tettek, hozzáállás a világhoz, valamihez, ami csak az emberre jellemző, egyedi?
Itt már bejönnek a különböző viselkedéstudományok, amiknek ismét nem vagyok nagy ismerője, de ettől még igyekezhetek gondolkodni, érvelni. Így közelítve, vannak elméletek, amik szerint az ember szeret játszani, történeteket mesélni, erőssége az absztrakt gondolkodás és olyan komplex eszközöket képes létrehozni, amire más állatok nem képesek (például a lándzsát).
Ez alapján az ember minőségileg nem különbözik az állatoktól. A macskák is szeretnek játszani, ha azonban kicsit is alaposabban megnézzük a játékukat, akkor az csak az ösztöneik megjelenése. Hasonlóképpen, visszavezethetjük az emberi felsorolt képességeket is az evolúcióra és az ösztöneinkre. Kommunikáció, történetmesélés, az ezzel együtt járó absztrakt gondolkodás és eszközhasználat nélkül az emberi faj jó eséllyel már rég kipusztult volna. Úgy tűnik, hogy maradt a játékosságunkat, de ez tévedés. A játékaink sokszor az absztrakt gondolkodásról, eszközhasználatról, kommunikációról szólnak, amikor pedig ügyességi játékokat űzünk, akkor a szűken értelmezett állatvilág jobban nagy része jobban teljesít nálunk.
Van-e tehát bármi, ami minőségileg is kiemel minket az állatvilágból?
Van még egy terület, amiről eddig nem szóltunk. Az önreflexió képessége. Egyértelmű, hogy az emlősök jelentős része is felismeri magát a tükörben, vagyis a válasz nem triviális! Van-e azonban olyan szintje önmagunk vizsgálatának, amire más állatok nem képesek?
Itt indul el az a téma, amit a Fontanus Akadémián, Török-Szabó Balázs vezetésével elkezdtünk feltárni, megismerni. Itt, illetve Descartes-nál indul ez a téma. Descartes az Elmélkedésekben igyekszik leválasztani a gondolkodásáról minden fizikai szinten tapasztalható elemet, így eljut a “tiszta észhez”, ahogy majd később Kant elnevezi. Eljut ahhoz a ponthoz, ahol fizikai tapasztalás nélkül is képes tapasztalni valamit a valóságból, és ezt képes megfogalmazni, ez a tapasztalás a gondolkodás, pontosabban a módszere eredményeként a kételkedés.
Ezzel eljutottunk egy olyan lehetőséghez, ami az állatvilágból csak az emberre jellemző. Érvelhetünk, hogy az absztrakt gondolkodás, a kíváncsiság és ezek eszközként való használata pusztán az ösztöneink hatására jutottatott el minket erre a pontra, és ez akár igaz is lehet, ettől még egy minőségileg új eredményt kaptunk: “tiszta” gondolkodást. Ennek érdekessége, hogy továbbra is tapasztalati fogalom, magunkban tapasztaljuk és ebből képesek vagyunk konklúziókat is levonni, amit a mindennapjainkba is átültethetünk.
Descartes 1641-ben egyetlen axiómáig jutott: gondolkodom, tehát vagyok. (Vagy inkább kételkedem, tehát vagyok.) az elmúlt 400 évben tucatnyi filozófus igyekezett erre az axiomára tovább építkezni valamilyen módon. Közéjük tartozik Kant és talán Nietzsche is. Azonban az átlagember vajon mennyit tapasztal ebből az emberből? Vajon hányan élünk le úgy egy teljes életet, hogy ezt a tiszta gondolkodást sohasem tapasztaljuk meg? Mi az ember, ha nem ez a tapasztalás lenne?